I'm into reality -

Na, itt vagyunk, hál' istennek. Ezután sem fogok ide írni valószínűleg, de meg kell azért tartani ezt a kis blogocskát. Minden hülye posztjával és címkéjével együtt. Bezony.

A sok kihagyás után egyből egy roppant érdekes és sokak által ízekre szaggatott, mégis megoldatlan filózófia téma jön. És tényleg ez az a téma, amivel már olyan sokan foglalkoztak, sokan belevetették magukat, mégis mindenki jól tudja, mennyire nehéz ezt megállapítani. Az én véleményem szerint ez a dolog teljesen szubjektív, és akkor ezzel máris szubjektíven állapítottam meg a téma lényegét... Bele lehet gondolni, lehet fölötte ülni órákat, de a végeredmény úgyis mindenkinek más lesz.

A kérdés csak az, meg lehet-e objektíven közelíteni ezt a témát? Gondoljunk csak bele... Az élet értelme. Ennél a kijefezésnél mindenkinek ésszerűen a saját élete jut eszébe, tehát biztos, hogy mindenki a saját céljaihoz, álmaihoz, saját érdeklődési köréhez tartozó dolgot tud megnevezni életének értelmeként. Ha már itt tartunk... Kinek mi az álma... Lehet valakinek a munka az álma, a szerelem, a család... Szerelmesek sokszor mondják egymásnak, hogy "te vagy az életem értelme." Igazából ez volt az a dolog, ami elindította bennem ezt a gondolatmenetet. Ha netán egy személynek meghal a szerelme, vagy akár csak szakít vele, úgy érezheti magát, mint aki "elvesztette élete értelmét", s emiatt akár öngyilkosságot is elkövethet. A szerelem már megint megér egy újabb gondolatsort, de én nem hiszek abban, hogyha egy nagy szerelmünket elveszítenénk, egyből el kellene dobnunk megunktól az életünket, mert nem feltétlen egy embernek kellene az életünk értelmének lenni, de ez tényleg személy szerint változó. Az élet változik, az emberek változnak, ha elveszítünk valakit, keresnünk kell mást, ami lehet életünk értelme. Az élet, amíg éljük, van értelme. Ha valaki valami elvesztése miatt öli meg magát, az nem feltétlenül jelentheti azt, hogy nem volt életének értelme, egyszerűen csak feladta, az élet értelmét eldobva magától, azt tovább nem keresve. Ha az életének értelme egyszerűen eltűnt az életéből, az talán azt jelenti, soha nem is volt az. Tovább kell keresni. Biztosan van (vagy a keresés után lesz, talál) mindenkinek egy olyan dolog az életében, amit ha megtalál, boldoggá teszi a természetes, számára a "Nagykönyvben megírt" haláláig.

Az álláspontom szerint az élet értelme csakis egy dolog lehet: a saját boldogság. A saját boldogság megtalálásáért tenni kell, de legelőször álmodni. Álmok nélkül nem lehet élni, de nem is érdemes. Feladni könnyű, de küzdeni még nehézsége ellenére is érdemesebb, és hasznosabb. Minden emberéletnek van értelme, és ezt az értelmet csak a birtokló találhatja meg sajátos küzdelmek árán.

Elkeseredettségében inkább kiült a teraszra, a megszokott helyére, rágyújtott egy cigarettára és elfeledte minden baját. Ahogy az öngyújtó lángja elkapta a cigi végét, érezte, legalább ez az egy dolog nem változott. Ez megmaradt, akkor is, ha minden más megváltozott. Az idő múlik, az emberek változnak, az időjárás változik, de ő maga is változik. Változnak a gondolatai, megváltozik az emberekről, a világról alkotott véleménye. Minden nap egyre jobban csalódik a körülötte élő emberekben, és legfőképpen magában. Világ életében utálta az embereket, de lassan rájött, ez az ő hibája. Nem a világgal van a baj, nem az emberekkel, hanem vele. Az ő saját életfelfogása taszítja el saját magától az embereket, az élet boldog, élvezhető pillanatait. Csak az ő fejében motoszkáló gondolatok miatt történik úgy minden, ahogy. Nem próbál beilleszkedni, non-konformistaként szemléli a 21. század embereit, akiknek a pénz fontos, és a külső. Hazudnak, lopnak, csalnak - de a saját boldogságuk miatt teszik. De ő nem, nem akar olyan lenni, nem akar közéjük tartozni ilyen áron. Álmodik egy szebb világról, jobb, befogadó emberekkel. De álmodik egy közösségről is, amibe ő is beletartozhat. Még soha nem találta meg azt. Tudja, valahol léteznek olyan gondolkodású emberek, mint ő, de nem a közvetlen környezetében. El kell innen mennie, ki kell törnie, és itthagynia mindent, ami eddig történt, ki kell törölnie összes emlékét és új életet kezdeni. De túl kevés hozzá. Nincs ereje, nincs akarata. Addig itt marad, éli tovább ezt a rohadt, kétszínű életet, megalkudik, befogad és befogadják. Így megy tovább az élet - így nyomja el a cigaretta megmaradt csikkét, de álmodik tovább és erőt gyűjt.

A szegénységről írtam már, de most egy kicsit más szempontból közelítem meg a témát. Mindenki hallott már a fejlődő országokról, és valószínűleg azok helyzetéről is... A dolog elszomorító, és az idő múlásával csak egyre rosszabb lesz a helyzetük. Szerencsére vannak még jószívű emberek, akik segítenek, vagy legalábbis szeretnének segíteni rajtuk.

A probléma ott kezdődik, hogy mint a legtöbb dolognak, ennek is van egy párhuzamos ellentéte. Vannak emberek, akik annyira gazdagok, mint a fejlődő országok lakói szegények. Gondolok itt a hollywood-i szupersztárokra, akik szerepeltek pár ándzselinadzsolibredpitt-szintű filmben, és dollármilliókat kerestek vele. Vannak, akik zenéléssel kerestek temérdeksok pénzt, pontosabban azzal, hogy írtak nekik egy albumnyi számot, a stúdióban felénekelték (amit aztán szépen kijavítgattak itt-ott, mert tehetség nemigen van), aztán élőben meg jól leplaybackelték. A VivaTV, meg a már kedvencnek kikiálltott MTV (máramikor) leadta pár klippjüket és innentől már dőlt a lé ide is, oda is. Csak nem jó helyre. Vannak persze olyan sztárok, akik szintén az utca szegénységéből küzdötték(?) fel magukat a csúcsra, ilyen például a már említett 50 Cent, aki most ugyanúgy szarik a szegényekre, mint annak idején őrá szart a többi gazdag. Aztán persze csinálja a reality-t az MTV-re, csupáncsak segítségképpen régi énjéhez hasonló egyedeknek, közben meg - mint mindig - ő kaszálja a legtöbbet.

A drágaságok ezután csak építgetik (khm, megveszik) a luxusvillákat, a méregdrága autókat, a kínaibanismegkapodugyanezt ruhákat dollárezrekért, és akkor csodálkozunk, hogy hol a pénz. Ott van valahol Lindsay Lohan cípőgyűjteményében, Britney Spears ruhásszekrényében, Paris Hilton fagyikelyhében, David Beckham luxusvillájának minden egyes arannyal berakott kis szegletében, Travis Barker álomautóiban, és persze a fő-fő együttműködőpartnernél, az MTV-nél. Igen, igen, azok a luxusvillák. Kevés dolog basz fel úgy, mint a semmittevő sztárocskák lakhelyei... Én is szeretnék természetesen egy olyat, de egy percig nem tudnék meglenni benne úgy, hogy közben valaki a házam előtti padon alszik, valaki többezer kilóméterre tőlem pedig még inni sem tud, olyan szegény. De hogy miért kell nekik ebből több is?? És minek kell Hilary Duff házába 8 hálószoba, és 6 fürdőszoba, 2 medencével, 3 teniszpályával, egy golfpályával, meg egy McDonald's-cal a kertben, amikor csak egyedül lakik ott? És amúgy sincs általában otthon, mert egyik héten Hawaii-on van "fontos dolga", másik héten meg éppen a Török Riviérán...

Ennek ellenére meg kell említsem a sztárok értelmes, együttérző, emberi társaságát is, akik millióikat nem (csak...) saját kényelmükre költik, hanem egyes szervezeteket támogatnak pénzükkel. Ilyen például Bono a U2-ból, vagy Michael Jackson (R.I.P.). M.J. számaiban például többször megjelenik a törődés és a szeretet, az emberek közti különbségek és társadalmi fokok elhagyása, a szegények megsegítése és különböző bőrszínű emberek elfogadása. Nem is értem, miért nincs több ilyen sztár... Talán mert a pénz elvakít, és csak az alapvetően igazi, emberi tulajdonsággal rendelkező személyek tudnak kitartani az ember eredeti viselkedésénél?

(Azt azért megemlíteném, hogy az iróniával telített mondatokban felsorolt sztárok csak saccra kerültek oda, ahova, de szerintem megegyezhetünk abban, hogy mindegyik feleslegesen szórja a pénzt.)

Nem gondoltam volna, hogy erről írni fogok, de hát a dolog sokáig foglalkoztatott, és eléggé fel is basz ahhoz, hogy szóba hozzam. Egyszerűen csak pár MTV-vel kapcsolatos dologba szeretnék belekötni, amik közül az összes alapja a név. A csatorna neve MTV, ami a Music TeleVison-re utaló mozaikszó. Ez igazán aranyos, csak én nem nagyon értem, hogy miért éppen music? Zene? Mikor? Hol? Én az MTV-n kb reggel 9-kor látok (hallok) zenét, meg éjszaka. Főműsoridőben nem túl gyakran, esetleg csak elvétve...

Egyik nap végignéztem egy listát az MTV-n, névszerint a "Top 50 American Rockstars"-t. Aznap reggel kapcsolgattam a tv-t, ezt is reklámozták, ahogy megláttam, rohantam felírni az időpontot, hogy el ne felejtsem... Az adott időben serényen be is kapcsoltam a szennyládát, gondolván, hallgatok jó kis rockzenét (jegyezzük meg, ez az MTV-n még magánál a zenénél is ritkább...), hallok pár információt a nagy rocksztárokról, lesz egy kis Guns N' Roses Slash-sel, Nirvana Kurt Cobainnel... Elkezdődik a műsor és megjelenik előttem Jared Leto és a 30 Seconds to Mars két másik tagja, és közlik, hogy ők most 5 órán keresztül ott fognak ülni, én meg hallgathatom az ő általuk összeszedegetett (rock)zenéket. Igen, volt Guns N' Roses, meg Nirvana is, de 48 (na jó, volt még pár normális zene) közé beékelődve nem volt egy leányálom. Namost, a műsor címe "Top 50 Amerikai rocksztár", és mégis ott volt a My Chemical Romance, meg a Fall Out Boy, szóval még csak azt sem lehet mondani, hogy hűű- meg hááádenagy rocksztárok számai szerepeltek a listán, szóval egy "Top 50 amerikai banda a 30STM szerint" nevet elvártam volna.

Lépjünk túl, jöjjön a többi műsor. Az MTV weboldalán puskáztam egy kicsit a műsorokból, írok egy pár olyanról, amit már volt szerencsétlenségem megnézni. Kezdjük a 50 Cent: Pénz és hatalom nevűvel, mer'hát ugye az az első. A dolog itten arról szól, hogy 50 Centnek sincs elég luxusvillája 50 Cent keres egy embert, aki kiváló üzletember (na, persze ott egyik sem az, de majd csak azok lesznek, vagy nem.), és ofkorz a nyertes kap 100.000 dollárt. Szubjektívan megjegyzem, 50 Cent-tel a faszom is ki van, mindig is ki lesz, tőlem csinálhat amit akar, de nem igazán vagyok kiváncsi. Btw a pénze se kéne...
A következő remekmű a Dismissed. Hát régebben unalmas délutánjaimon ebből is láttam pár részt, de ettől sem mentem le hídba, sőt. Adott egy lány/srác, aki mellé oda raknak 2 egyedet az ellenkező nemből, (vagy neadjisten a saját neméből), és akkor ott van, mennyé' vele randizni, beszélgess vele, teszteld le a csóktudását, fogdosd meg a seggét, és válassz a kettő közül természetesen nem a két utóbbi szempont szerint. Jajj, a listában a következő műsör a Dupla élvezet, ami ugyanolyan színvonalas, mint Tila Tequila színjátéka, csak itt éppen két biszexuális kurvával, akik amúgy ikrek. Höhö, nem is kell többet mondanom róla...
Tovább a listában, megjelenik a Jackass. A jó öreg Jackass. Az egyetlen (persze még a hasonlók...) olyan műsor az csatornán, amit képes vagyok megnézni. Viszont nekem néha már nagyon oda nem illőleg hat, ugyanis Tila Tequila leszbikus jeleneti valahogy nem férnek össze Bam Margera törő-zúzó ötleteivel. Na jó, mégis. Mind a kettőt kajálják a népek, minden a kettő termeli a lét, mint atom. Ésszerűen a Tila-rajongók nem nézik a Jackass (hope so), és a Jackass-rajongók sem Tilát, de hát ki tudja.
Még egy műsort, léccilécci. :D Paris Hilton öribarit keres. Az egy dolog, hogy párt keresel magadnak, akivel úgyis csak lefekszel one time, aztán mehet, na de barátot keresni, ráadásul 'öribarit'? Ez szerintem a legalja... De hogy ha van még lejjebb, az az, hogy a műsor győztese, Brittany (aki amúgy nem Paris-szintű) egy ideig Paris-szel lógott, aztán a drága örökösnő ki is tette a szűrét. A csajnak sem az volt a célja, hogy puszipusziöribarija legyen Paris-nek, de hát ha már annyira szeretnék elhitetni a világgal, hogy ez a barátkeresés komoly érzelmi alapokra építkezik (csak tessék megnézni egy részt a műsorból), akkor talán a média előtt is eljátszhatnák, hogy örökbarátok lettek.

Az újra képernyőre kerülő Megasztár révén jutott eszembe a téma egy rövidebb gondolatmenet következtében. Hogy hogyan, később kiderül.
Legutóbb a tinisztárokról esett szó, bár korántsem olyan részletesen, mint ahogy azt a téma megkövetelné, szóval valószínűleg visszatérek még rá. Szóval, az említett sztárocskákról mindenkinek meg van a véleménye, a mai internetközpontú világban pedig aki csak akar, véleményt nyílváníthat az ott fellelhető dolgokról (ahogy én is teszem :D). Példaként maradjunk a tinisztároknál, azon belül is Lolárnál, ha már eleve róla írtam, most is róla fogok. Az énekesnő szakmai elértségéről is szó esett már, szóval nem is taglalom tovább. Az meg már mindenkinél szubjektív, hogy éppen ezzel egyért-e, vagy éppen nem. Ahogy már mondtam, itt, az interneten erről - jobb esetben - mindenki véleményt nyílváníthat, és pont, mint a való életben, ez okozza a problémát.

Lola egyik dala felkerül egy videómegosztóra, és a komment-szekcióban máris olvasható Felhasználó1 véleménye: "Ez szar." Erre jön Felhasználó2, és osztja az előző kommentelő véleményét. És akkor jön Felhasználó 3 és az első két kommentelőt letámadva, mérgesen ír ő is egy véleményt: "Csak azért utáljátok, mert féltékenyek vagytok rá... Nincs értelme egy sikeres énekesnőt oltani, amikor ti se tudtok jobbat." Na most. Az első bajom nekem azzal van, hogy a 3-as felhasználó miért támadja be az első két felhasználót, hiszen ők csak véleményt nyílvánítottak, amihez tudtommal mindenkinek joga van, az interneten meg főleg... A másik dolog, a tipikus 10 éves szintű visszapofázás, a "te sem tudsz jobbat". Szóval akkor itt az a bibi, hogy a kijelentő saját maga írta le, hogy az említett dolog tényleg szar. Felhasználó2 látva a harmadik kommentet visszaír: Lehet, hogy én nem tudok jobbat, de legalább van önbecsülésem, és nem állok ki ország-világ elé a 0 tehetségemmel." És akkor itt jön a képbe a Megasztár. Felhasználó3-nak kommentjéből ítélve van önkritikája, de sajnos nagyon sok embernek nincsen... Én is jól el szoktam röhögcsélni a Megasztár válogatóin, viszont vannak pontok, amikor elgondolkozok, hogy egyes embereknek mennyire nincs önkritikája, egyszerűen el sem tudom képzelni, mint gondolhatnak magukról, hogy ennyire nem veszik észre a saját hibáikat.

A tinédzserkor minden ember számára meghatározó, hiszen ez az időszak önmagunk kereséséről szól. Ebből kifolyólag, talán ilyenkor vagyunk a legbefolyásolhatóbbak. Ezt pedig kihasználva a média ezt a korcsoportot is megcélozta saját termékeivel, a tinisztárokkal. Ezeket a 10-22 éves egyedeket legtöbbször (sőt, szinte mindig) azért szerződtetik le a lemezcégek, azért kapnak szerepet filmekben, vagy egyszerűen csak állítják őket a reflektorfénybe, hogy a célzott korosztály életéből se hiányozhasson a média, és mindenképpen fizessenek a sok nyalánkságért, amik a felsőbbrendűnek beállított kortársaikhoz kapcsolódnak.

A tizenéves korosztálynak ez tényleg csábító, hiszen a tinisztárok élete a médián keresztül érdekesebbnek, izgalmasabbnak tűnik, mint a sajátjuk, így befolyásolhatóságuknak köszönhetően inkább foglalkoznak a tinicelebek életével, mint sajátjukkal, ami nem tartalmaz sok olyan érdekfeszítő dolgot, mint a reflektorfényben élő ifjúságé. Sokat gondolkoztam azon, hogy a tinisztárok tudják-e, hogy ennek a mindenkit bekebelező gépezetnek a játékszerei, vagy teljes nyugodtsággal, naivan élvezik a sok dicséretet, amit a 14 éves korosztálytól és a manipulatív cikkek írójaitól kapnak. És vajon tudják-e - hogy példával éljek -, hogy azért kérték fel őket az egyes kampányokba, mint például a Ne fordulj el!, a Tiszta fejjel, és a Mentsd meg a Földet a sztárokkal! kapmpányok (amik azért lássuk be, annyira meghatározóak a mai tinédzserek életében és a magyar tinisztárok zsebpénzének összegében, hogy külön post-ot érdemelnek).

Ha már itt vagyunk, előveszek akkor egy tinisztárt is, mint exemplum. Legyen mondjuk Lola. Oszlopos tagja a magyar tinisztár-felhozatalnak, talán a legelső a mai egyedek közül. Egy kis utánajárás után már én is tudom, hogy 2005-ben futott be, azóta több Viva Comet és Bravo Otto-jelölés, illetve azok nagyrészének díját is magáénak tudhatja. Ha írnék erről is egy posztot, akkor bővebben kifelythetném ennek miértjét, de ide talán annyi is elég, hogy Lola a többi kommersz tinisztárral együtt "kicsit" túlértékelt, éslenne még mit finomítani a tehetségükön, de legfőképpen a rajongóikhoz illetve a médiához való hozzáállásukon.

Egy előző bejegyzésben szó esett a nézőpontokról, így ez a vers is szóba jött. Most úgy gondoltam, írok róla, egy verselemzés-féleséget.
A vers a II. világháború idején játszódik, a költőt pedig zsidó származása miatt munkatáborba kerül 1940-ben, ahonnan kétszer sikerült kiszabadulnia. Ekkor írta meg a Nem tudhatom... című versét. Radnóti hazaszerető, magát magyarnak és nem zsidónak valló ember volt, amelyet a vers kezdő sorai is tanúsítanak:

Most nincs megadott téma, csak így ami jön:

Igaz szerelem: Hát én tényleg nem szeretnék itt most személyeskedni, de ez a dolog mostanában nagyon foglalkoztat. Igen, szeretnék egy olyan embert magam mellé, akivel közös az érdeklődési körünk, ugyanolyan az életfelfogásunk és a gondolkodásunk... ha találkoznék egy ilyen emberrel (na igen...), és egymásba is szeretnénk, akkor úgy gondolnám, ez az igaz szerelem. De mi van, ha a szerelem elmúlik? Jó hinni benne, hogy örökké tart, de erre nincs garancia. Tényleg bármi közbejöhet. valamelyik nap olvastam valahol, hogy a szerelem múlandó, és azok a dolgok, amiket az előbb felsoroltam inkább a barátokra jellemzők. Lehet benne valami. Igazából nem értem ezt az egészet... barát az kell, ez stimmel. De mi van a szerelemmel? Ez is egy emberi érzés, tehát kell. De akkor milyen az ideális, igazi szerelem? Ha heti 7-szer dughatunk, vagy azok a dolgok amiket én felsoroltam?
április 26. Azzal egészíteném ki, hogy a mai világban nagyon nem menő, ha 14 évesen még nem smároltál és nem jártál még senkivel, ezért sokan törekednek arra, hogy minél előbb találjanak maguknak valakit, és szarnak rá, hogy most szeretik-e az illetőt, vagy ha éppen az az illető tényleg szerelmes beléjük, ők meg szimplán szakítanak a másikkal azért, mert "csak arra kellettél, hogy legyen valakim...". Ezt az egészet egy most megtörtént dologból írom, két ismerősöm két hétig tartó "kapcsolata" példáján. a "csak kell valaki" fél a fiú volt, a "tényleg szerelmes vagyok" fél pedig lány. És akkor most a lányról egy kicsit. Ez a második ilyen kapcsolata, az első 1 hétig tartott, a fiú ugyanazért dobta ki, mert "csak kelett neki valaki"... A lány állítólag halálosan szerelmes volt mindkét fiúba, az első szakítás után az öngyilkosságra is gondolt... Majd talán írok még róla, hogy mennyire undorítónak találom az önsajnáltatókat, de ez a lány tényleg az. Egy az, hogy mind a két fiúval a kapcsolatuk előtt körülbelül 3 mondatot beszélt, a másik, hogy 1 vagy 2 hét, de szerintem még 2 hónap után sem lehet igazán beleszeretni valakibe annyira, hogy teljes depresszióba zuhanjunk. Ráadásul ők akkor sem beszéltek túl sokat, amikor együtt voltak... Suliban találkoztak, megpuszilták egymást, álltak egymást mellett és ennyi volt a nagy párkapcsolat 14 éves fiatalok részéről.

Anarchia a médiában: Pont az előző bejegyzés posztolásakor mentem fel a vans.com -ra (hogy mért, ne kérdezzétek, én sem tudom...), és erre egyből mit látok?...:

Még régebben írtam, de most így bemásolom ide is:

Van egy dolog, amiről már körülbelül 2 éve írni akartam... Az anarchia. Nagyon érdekes téma, de úgy gondolom, nem csak nekem. Sok a vita körülötte... Az első bökkenő, hogy a legtöbb ember, aki az anarchiát "ismeri", az úgy gondolja, az anarchia káoszt és zűrzavart jelent... Akik igazából ismerik a lényegét, azok tudják, hogy ez nem így van... Sokat gondolkoztam ezen, és mégis arra jutottam, hogy lehet benne valami...
Szóval először is: Az anarchia igazából a felsőbb hatalmak, az emberek közötti különbségek elítélését hordozza magában. Álom egy anarchista államról, ahol nincsenek felsőbb hatalmak, nincsenek vezetők, ahol mindenki egyenlő... Tényleg szép álom... De csak gondoljunk bele... Az egyenlőség minden, úgy értem MINDEN ember egyenlőségét jelentené. Néger, roma, ázsiai, zsidó, mindenki... Na és a másik hiba ott csúszik a dologba, hogy elképesztően sok rasszista nézeteket valló ember él köztünk. Az mindenkinél szubjektív, hogy éppen milyen nézeket képvisel, de itt éppen ez a lényeg. Több milliárd ember él a földön, de még ha csak Magyarországot nézzük, itt is 10 millió! Ez rengeteg. És mind különbözőek vagyunk. Ezt van, aki elfogadja, és van, aki nem. Az előbbiek az anarchisták (és persze a nem anarchista nézeteket valló, de mégis toleráns emberek), az utóbbiak a rasszisták, fasiszták, nácik. Nos, ha belegondolunk, hogy mi mind együtt élünk, és anarchistaként egy szebb, szabadabb világot szeretnénk létrehozni, mindenképpen számba kell vennünk az utóbbi kategória képviselőit. Tegyük fel: Anarchia uralkodik. Nincsenek miniszterelnök, nincs kormányzó, nincs király, nincs rendőr, nincs császár, nincs semmi. Akkor mi van? Sok szabad ember. Sok szabad anarchista, akik elérték a céljukat. Sok szabad kisebbségi, nemzetiségi, vallásos ember, akik örülnek az egyenlőségnek. Igen? De meddig? Ugyanis az előbb felsoroltak mellett még mindig ott vannak a rasszisták. Akiket nem érdekli, hogy van-e hatalmi irányítás vagy nincs (persze, jó lenne egy Adolf Hitler), az ő céljuk az általuk elítélt, beáltalánosított emberek kiiktatása. A történet folytatódik tovább... A rasszisták kimennek az utcára, sehol egy rendőr, vagy egy felsőbb hatalom, ami szabályozni tudná a bűncselekményeket, a törvényszegéseket (-hol van itt már törvény??-), ők is azt csinálnak amit akarnak. Tömegesen írthatnák a kisebbségeket... Képzeljünk el egy várost, ahol ez megtörténik... Az utcákat sikoltozó, menekvő, a félelemtől rettegő emberek töltenék meg, utukban a magukat szabadnak, mindenre képesnek érző előítéletes személyekkel. Ezt az állapotot minek lehet nevezni? Én valahogy így írnám le: zűrzavar, vagy éppen káosz. És igen, meg is van az összefüggés a megálmodott anarchia és a zűrzavar között. Sok anarchista ítéli el az erőszakot. Az anarchiát elveikkel, érveléseikkel szeretnék megvalósítani, meggyőzve az övékkel ellentétes eszméket hirdető embereket. Ez mennyire lehetséges? Pontosan annyira, amennyire egy náci meg tud győzni egy anarchistát.
Térjünk át az anarchizmus nem erőszakellenes változatára. Egyszerű az elképzelés, végezzünk ki mindenkit, aki inkább menne cigányt meg zsidót ölni vissza az utcára. Ez biztos hatásos lenne, de jobban belegondolva... mi jogunk van nekünk ahhoz, hogy őket kivégezzük? Nem tán mi lettünk a vezetők? A felsőbb hatalom? Ha pedig minden ember egyenlő, vajon mi miért ítéljük őket el, miért nem tartjuk őket is testvérünknek, miben más emberek ők, mint mi vagyunk?
Amikor először hallottam az anarchiáról, egyből megfogott. Mintha magamra találtam volna benne, az életfelfogásom nevét találtam volna meg. De érdemes-e ebben hinni, érdemes-e küzdeni érte?