Tegnap délután kezdtem el olvasni a könyvet, és ma estére be is fejeztem. Ahogy el kezdtem olvasni, egyből megfogott; nagyon tetszett is, de az első perctől fogva tudtam, hogy itt írnom kell róla. Aki el szeretné olvasni a könyvet (én csak ajánlani tudom), az értelemszerűen ne olvassa bejegyzést, mert a történetről is írni fogok.
Az előző, holokausztos poszt után akartam közvetlenül ezt, hiszen a kettő összekapcsolódik. Anne Frank egy zsidó származású német lány, akinek családja Hitler hatalomrajutása miatt Hollandiába deportál. Anne naplóját 13. születésnapjára kapja, és nem sokkal ezután családjával el kell hagynia otthonát, és el kell rejtőzniük egy helyre, ahol remélhetőleg nem találnak rájuk.. Egy másik családdal laknak együtt, két külön emeleten, de a konyhájuk közös, így sok a nézeteltérés köztük. A naplóban az 1942, 1943, és az 1944-es évet írja le. A bujdosók az egész idő alatt reménykednek a háború befejezésében és szabadulásukban. Anne sokszor ír arról, ki, mit tenne, ha szabad lenne, és legfőképpen, hogy ő mit kezdene szabadulása után. Az utolsó naplóbejegyzéseiben már igazi reményt, szinte már a szabadulás tudatát fedeztem fel a kijelentéseiben; bár tudtam, hogy mi lesz Anne sorsa, szinte el is hittem, hogy kiszabadulnak. Aztán a könyv utószavát olvasva ledöbbentem, hiszen beleéltem magam a helyzetébe, együtt reméltem vele, szinte el is felejtettem, hogy mi fog vele történni. Az utószó leírja, hogy az utolsó bejegyzése után 3 nappal a rendőrök megtalálják őket a búvóhelyen és elviszik őket a táborokba.
A naplóját olvasva szinte észre sem vettem, hogy a 40-es években játszódik. A kijelentései, megállapításai, és az írásaiból levont tanulságok mind arra utalnak, hogy ez a napló egy ma élő tizenéves írása is lehetne.
Szegény Anne sokszor írta le, hogy mennyire szeretne felszabadulni és nagykorában író, újságíró lenni.
Hihetelenül elképedtem, amikor ezeket és ezekhez hasonló sorokat olvastam. Elhatározta, hogy kiad egy, a napló alapján írt könyvet. Szegény nem érhette meg a háború végét, és mégis... sikerült neki. Szerintem ez az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Már a könyv elolvasása előtt is azon gondolkoztam, milyen jó dolog lehet, hogy még halálod után is alkottál valami maradandót. Persze, te nem úgy halsz meg, hogy tudod, a naplódat valaki megtalálja és az egész világ elolvassa majd, de neki ez volt a célja, és bár ő halála miatt nem tudta véghezvinni, a sors elintézte neki.
"El sem tudom képzelni, hogy, úgy éljem le az életemet, mint anya, Van Daanné és mindazok a nők, akik elvégzik a házimunkát és idővel feledésbe merülnek. Én ennél többre vágyom. Nekem a férjemen és a gyermekeimen kívül is szükségem lesz valamire, amiben kiélhetem magam."
